Nem tudom meddig sírhattam összeroskadva a fűben, de fél óra biztos volt. Az időérzékem teljesen elveszett. Ráadásul Bin-t meg se találtam. Mikor már kezdtem beletörődni úgy döntöttem haza megyek, csak van két dolog, ami hátráltat. Első a lábam, a másik, hogy valakik jönnek felém. Vettem a fáradságot és felkászálódtam, de még így se láttam őket tisztán. Ez az ára ha 165 centi magas vagy és másfél méteres fű vesz körül. Sajnos már közelebb értek és láttam, hogy nem éppen embernek néznek ki. Sokkal inkább démonoknak. Persze, hogy berezeltem tőlük, hisz csak Hongbin-t láttam így és ő nem bántott, de ezek tuti fognak. Félelmemet nem mutattam ki. Tudtam, hogy akkor azonnal végem van. Igen, már ebből is kioktattak és hát vajon ki? A legerősebb démonmester, aki nem más mint Kong. Megálltak velem szemben és szemeztek velem kicsit, majd körül vettek. Természetesen mindegyiket szemmel kellett tartanom, szóval össze-vissza forogtam mint egy hülye. Elég fiatalnak tünnek, de szerintem ez csak az én megállapításom. Ahogy jöttek felém én úgy távolodtam volna, de nem tudtam merre. Az erdő széléhez tereltek azzal az indokkal, hátha ott könnyebb dolguk lesz. Gondolom én. Már kezdtem elveszíteni az önkontrolomat és egyre jobban féltem. A kötéseimet nézegették és később le is szedték, majd lenyalták a seb körül lévő vért. Undorodtam tőlük, de még tartottam magam. Megakartam őket ölni, de féltem is tőlük, úgyhogy inkább csendben tűrtem érintésüket. Tudom ha most nem segít valaki akkor nekem végem. Az egész testem remeg a dühtől amit irántuk érzek, de ehhez társul egy kellemetlenebb érzés is. Olyan mintha valami kiakarna törni belőlem. Feszíti a hasam és a mellkasom. Hasamon lévő sebhez kapok, remélve, hogy nem repedt tovább. Hirtelen mozdulat volt és a démonok is mocorogni kezdtek erre. Itt már bevoltam rezelve rendesen és a feszítő érzés is kezd átmenni fájdalomba. Nem érdekeltek már. Átadtam magam a fájdalomnak, majd mikor újra kinyitottam a szemem, sokkal élesebben láttam mindent és a hangokat is jobban hallottam és sokkal közelebb voltam a földhöz. Felemeltem a kezem, de egyensúlyvesztés miatt eldőltem. Mi lett velem? Miért van bunda a kezemen? Miért van mancsom? Ezer meg ezer kérdés cikázott a fejemben. Nagyon megijedtem. Nem tudtam menni sem, sőt alig bírtam állni. Sírtam, de csak nyüszítést tudtam kiadni magamból. Elakartam menni onnan, de a démonok egyre közelebb értek.
*Hongbin*
Ügyesebbek, mint hittem, de ezek csak szórakozásból ölnek és nem azért mert éhesek. Ha a rajtam múlt volna az áldozat már rég halott lenne és egy vércseppnek sem lett volna ideje kifolyni. De Gi-t nem akartam bántani. Csupán kíváncsi vagyok ki az a szerencsés lény aki benne él és tudom, hogy ma meg fogom látni. Elterelték az erdő széléhez, ahhoz a fához amin én voltam. Láttam, hogy szerelmem nem bírja már sokáig. Mérges de egyben fél is. Leszedték róla a kötéseket és jó démon módjára takarították le a sebek mellől a vért. Ettől is mozgolódtak, hisz mi szeretjük az édes vért. Gi a hasán lévő sebhez kapott és még ettől is kíváncsibbak lettek. Valami nem stimmel vele. A seb nem repedt tovább. Akkor mit érez? Miért nyúlt oda olyan hirtelen? Át fog változni lassan, legalábbis remélem. Mikor angyal akarok lenni a hátam feszül. Ezek szerint neki a hasa, csak még nem tudom mivé alakul. Már nem érdekelte, hogy fáj. Hagyta, hogy a- most még nagy- fájdalom átjárja testét. Meg is lett az eredménye. Életemben először most láttam alakváltót, pedig szép kort élek már. Egy gyönyörű puma állt a démonokkal szemben.
Szegényke még nagyon szerencsétlen volt. Előre is esett, de nem csodálom. Négy lábat kell összehangolnia, hogy legalább lépni tudjon. Mostmár megérezték, hogy Gi fél tőlük. Rontottak volna neki, de hangtalanul leugrottam a puma mögé, majd miután megláttak gyorsan kereket oldottak. Nem is csodálom, hisz tudják kinek vagyok a fia. Odamentem hozzá és nyugtatóan megsimogattam hátát, majd füle tövét kezdtem el vakargatni. Tudtam, hogy ezt minden macska szereti kivétel nélkül.
- Megnyugodtál kicsit szívem?- megakartam nyugtatni. Most tudta meg kivel osztozik a testén. Láttam, hogy mondaná amit akar, de mivel most egy állat testében van, így nem tud beszélni.
- Elmondjam, hogyan tudsz visszaváltozni?
Erre már reagált, hisz bólogatni tudott.
- Először is gondolj arra hogy néztél ki fél órával ezelőtt, majd teljes erődből akarj újra ember lenni. Mivel ez az első alkalom, hogy ilyet csinálsz lehet nem fog rögtön sikerülni, de ha nem sikerül akkor utána akard mégjobban. Rendben?- kérdeztem, majd bólintott egyet.
Megakarom ölelni végre és többet nem akarom elengedni. Megfogja magyarázni az N-nel történt dolgot, de most az a legfontosabb, hogy elfogadja ezt a képességét és megnyugodjon. A démonok egyik képessége az, hogy mindenről tudnak. Szóval mindenben tudok neki segíteni. Lay meg farkas, úgyhogy rá is számítok majd ebben. Mivel elsőre nem skerült neki, önbizalmat adva bukott angyallá változtam és mindig mondtam neki mit kell csinálnia. Másodjára sikerült és boldogan szaladt oda hozzám. Nem akartam többet elveszíteni. Mindig vigyázni fogok rá és mindig boldognak akarom látni.
*Gi*
Nagyon megkönnyebbültem mikor újra két lábon álltam. Rohantam oda Hongbin-hoz és olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Hatalmas fekete szárnyai betakartak minket, nehogy meglásson akárki is. Nem mintha olyan sokan lettek volna az erdőben. Nem tudom meddig maradhattunk így, de már besötétedett és a csillagok is előbújtak.
*Hongbin*
- Gyere menjünk haza. A bátyád és Tűzvész is biztos aggódik érted.
Felkaptam pille könnyű testét és hazarepültem vele. Szerencsére az ég tiszta volt. Egy felhő sem volt az égen, így könnyen és gyorsan haza találtunk. Segítettem neki megfürödni, hiszen még a hasán lévő karmolás miatt lehajolni sem tud. Felöltöztettem, majd befeküdtünk az ágyba. Jó éjszakát kívántunk egymásnak és egy utolsó csókot nyomtam homlokára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése